KönyVV!lág

 Tatiana de Rosnay - Sarah kulcsa

"- (...) nem könnyű dolog a múltat megbolygatni. Néha kellemetlen meglepetésekkel találhatja magát szemben az ember. Az igazság olykor rosszabb, mint a tudatlanság."

KIADÓ: Könyvmolyképző Kiadó

MEGJELENÉS ÉVE: 2011

OLDALSZÁM: 366 oldal

MŰFAJ/TÉMA: II. világháborús szépirodalmi                                           kortárs regény

ISBN: 978-963-245-452-8

FÜLSZÖVEGE

Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikkel kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év múltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkokat takargat... 

Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés... 

Egy felkavaró regény a múlt és a jelen összekapcsolódásáról.

Párizs, 1942

Az anyja az összes ruhájukra sárga csillagot varrt. Csak az öccséére nem. Valamivel korábban a személyi igazolványukba is belepecsételték, hogy „ZSIDÓ”. Aztán rengeteg dolgot nem tehettek meg, amit előtte igen. Nem játszhattak többé a parkban, nem biciklizhettek, nem mehettek moziba, színházba, étterembe vagy uszodába, és nem kölcsönözhettek könyveket a könyvtárból. Szinte mindenhol táblák jelentek meg: „Zsidónak tilos!”, „Zsidó vállalat”. Csak délután négy óra után vásárolhattak be, amikor a jegyrendszer miatt már alig maradt valami a boltokban. Csak a metrószelvény utolsó kocsijában utazhattak. Éjszaka pedig kijárási tilalom volt érvényes, hajnalig nem hagyhatták el a lakásukat. 

Aztán egy nap a kislány meghallotta, hogy döngetik az ajtót. Félt. Eszébe jutottak a késő éjszakai fojtott hangú beszélgetések, amikor a szülei azt gondolták, ő már alszik, azonban ő mindent hallott, tudomásul véve a rájuk és minden zsidóra leselkedő veszélyt. Az anyja magához vonta, a kislány hallotta a szívdobogását. Azonban ő szerette volna eltaszítani őt, azt szerette volna, ha az anyja bátor és egyenes derékkal áll azok előtt a férfiak előtt, akik bizonyára az apjáért jöttek. Azonban az anyja e helyett összegörnyedt és nem nézett a férfiak szemébe, és úgy dübörgött a szíve, mint egy riadt állaté. Percekkel később kiderült, hogy nem volt hiába a rettegése, hiszen értük jöttek. Sarah öccsét nem fedezték fel, a kisfiú elbújt, a kislány rázárta a rejtek ajtaját, és magával vitte annak a kulcsát. Ő megmenekülhetett volna, azonban a férj és az apa az asszony háromszori kétségbeesett kiáltására előbújt és a családjával tartott a kilátástalan és kegyetlen jövőjébe, amely a halálba vezetett. Először a Vélodrome d'Hiver-en, a "Vel 'd'Hiv" néven ismert Téli Stadionba vitték őket, ahol embertelen körülmények között, étlen-szomjan bezárva tartották őket. Több ezer zsidó családot hurcoltak ide, hogy utána Auschwitzba küldjék és elgázosítsák őket, hiszen a Gestapo arra kérte a francia rendőrséget, hogy „szállítson le” nekik bizonyos számú, tizenhat és ötven év közötti zsidót. Azonban a francia rendőrség túlbuzgónak mutatkozott. Eltökélték, hogy a lehető legtöbb zsidót deportálják, s ezért a kisgyerekeket is letartóztatták. Azokat, akik Franciaországban születtek. Francia gyerekeket. A francia rendőrség minden valószínűség szerint azt gondolta, hogy a zsidók gyerekei, attól még, hogy Franciaországban születtek, ugyanúgy zsidók. Végül Franciaország mintegy nyolcvanezer zsidót küldött haláltáborba, akik közül mindössze csak kétezren élték túl a borzalmakat. De közülük egy gyermek sem. Vagy mégis volt közöttük olyan szerencsés, akinek sikerült megszöknie és tragédiáját földi létezésének végéig cipelve új életet kezdenie? A visszatértek soha nem heverhetik ki mindazokat a borzalmakat és veszteségeket, melyeket átéltek. Mindent elveszítettek, ami biztonságot és szeretet nyújthatott neki, a családjukat, a nevüket, a vallásukat, óriási űrt hagyva bennük. És bár a háború véget ért, soha semmi nem lesz olyan számukra, mint azelőtt. A békének keserű íze van. Megtört lélekkel, megtört életet élve a boldogságot keresve, olykor megtalálva élik le életüket, amely gyakran a túlélés ellenére is idejekorán véget ér. 

A  2000. július 20-i törvény végül hivatalosan is Nemzeti Emléknappá nyilvánította július 16-át, amelyen megemlékeznek a francia állam által elkövetett rasszista és antiszemita bűncselekmények áldozatairól és meghajtják fejüket a francia „Igazak” előtt.

Napjainkban

E napoknak az emlékezetét kellett a hatvanadik évfordulója alkalmából Julia Jarmondnak az amerikai újságírónőnek megírnia, melyről eleddig nem sokat tudott. Julia belevetette magát a nyomozásba, mellyel kapcsolatban saját családjának múltja is összekapcsolódott, nem is sejtve a régmúlt lüktető sebeiről és titkairól. Kislányként nem gondolta volna, hogy egyszer majd Franciaországban fog letelepedni és egy franciához megy majd feleségül. Kamaszkorában tört rá először a Franciaország utáni sóvárgás, s ahogy múlt az idő ez az érzése csak egyre jobban erősödött. Nyelvüket lágynak, érzékinek tartotta. Lelke mélyén már ekkor sejtette, hogy Párizs iránti egyre növekvő vágyának semmi köze az amerikai klisékhez, a romantikus, elegáns és szexi városról alkotott képhez. Nála ennél sokkal többről van szó. Huszonöt évébe került beolvadnia a társadlomba, de érezte, hogy sohasem fog teljesen idetartozni. Mindig is szeretett volna tudni a franciák és a város ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Egy ilyen titka volt a városnak és a franciáknak a Vélodrome d’Hiver-beli nagy razzia is, amely a francia rendőrség és csendőrség részéről a német hatóságok utasítására történt. 1995 júliusában Jaques Chirac volt az első francia köztársasági elnök, aki felhívta a figyelmet arra, milyen szerepet is játszott a francia kormány a megszállás idején, különös tekintettel erre a razziára, amikor „csak” a két és tizenkét év között gyerekeket és szüleiket hurcolták el, mellyel családok tragédiáját okozták. 

És ahogyan elmerül a témában, a múlt feltárásában egyre több szálat fedez fel családjával és a Saintonge utcában lévő házzal, azzal a házzal, melyben Sarah és családja is élt 1942 nyara előtt. A múltat azonban nem mindenki szeretné ismerni, ezért kezdetben erős ellenállásokba ütközik. A meg nem értettség csalódottságával azonban Julia nem adja fel a kutatását, és a megtalált szálat el nem engedve igyekszik felderíteni Sarah tragédiáját, majd kilétét, emlékét. Mindemellett Julianak saját családjáért is meg kell küzdenie önmagával, hiszen a régen várt gyermekáldás nehéz döntés elé állította őt, mérlegelve mi a helyes döntés, mit szeretne ő, és mit szeretne a férje, szeretik-e úgy egymást, hogy a döntése általi következményeknek tükrében megmenthesse a házasságát is, mely döntésében mérlegelnie kellett azt a kegyetlen valóságot is, hogy férjének viszonya van egy másik nővel is, aki végül gyávaságát legyőzve bevallotta csalárdságát, megkönnyítve a döntését. Julia a gyerekekkel új életet kezdve végezetül megtalálta a boldogságát, melynek során a szálak is szépen összefutottak egy igazán megható történetet adva ezáltal az olvasók kezébe.

Az ugyanezzel a címmel megjelent filmet is mindenképpen megnézem majd a közeljövőben!

ÉRTÉKELÉSEM: