KönyVV!lág

Markus Zusak -  A könyvtolvaj

"Nézz büszkén!, tanácsolta magának. Nem lehet félelem a tekintetedben. Olvasd a könyvet! Mosolyogj! Ez egy nagyszerű könyv a legnagyszerűbb, amit valaha olvastál."

KIADÓ: Európa Könyvkiadó

MEGJELENÉS ÉVE: 2020 (első megjelenése: 2017)

OLDALSZÁM: 540 oldal

MŰFAJ/TÉMA: Szépirodalmi kortárs regény

ISBN: 978-963-405-228-9

FÜLSZÖVEG:

1939, a náci Németország
A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi.
Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek.
Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki.
És egyszer csak hullani kezdenek a bombák.
2005-ben jelent meg az ausztrál író regénye, amely az egész világon bestseller lett, és számos díjat nyert el. 2013-ban mutatták be a belőle készült filmet Brian Percival rendezésében.
Zusak könyve már most klasszikus: megható, elgondolkodtató, felejthetetlen.

„Engem az emberek kísértenek.”

A Könyvtolvaj esetében előbb a film fogott meg, majd azt követően a könyv is elvarázsolt, habár az elején nehéz volt megszoknom, hogy a Halál az elbeszélő. Mi régóta nem vagyunk jóban, de el kell fogadnom a tényt, hogy bizony kegyetlenül létezik és az élet része. A történet a lelkemig hatolt a háború borzalmaival és a könyvek szeretetének szépségével együtt.

A II. világháború Németországába kalauzol el bennünket a történetben a Halál, aki elmeséli Liesel Memingernek, a könyvtolvajnak a saját maga által megörökített életét.

Liesel Memingert egy a München külvárosán túli Molching nevezetű kisváros Himmel utcájába vitték nevelőszülőkhöz. Nevelőszülei Hans és Rosa Hubermann két gyermeket vártak, de Liesel kisöccse út közben elhunyt. A kislánynak a testvére temetése adott először lehetőséget egy könyv eltulajdonítására, amelynek borítója fekete volt ezüst betűkkel. A sírásó kézikönyve volt tehát Liesel első könyve. Nagyon sok idő telt el azonban az első ellopott könyv és a második között. Fontos momentuma ezeknek az eseményeknek, hogy míg az elsőt a hótól, a másodikat a tűztől lopta el, vagy mentette meg. 

Összesen tizennégy könyve volt, de a saját történetére úgy tekintett, mint ami jórészt tízből áll közülük. Abból a tízből hat volt lopott, egy csak úgy volt a konyhaasztalon, kettőt egy rejtőzködő zsidó készített a számára, és egyet egy puha sárgába öltözött délután hozott neki.

Amikor megérkezett Molchingba, sejtette, hogy megmenekült, bár ez nem vigasztalta. Folyamatosan az járt a fejében, ha szerette az anyja, miért hagyta valaki másnak az ajtaja előtt? Miért? Azt tudta, hogy anyja beteg volt, és nem volt pénzük a gyógyíttatására, de ez nem jelentette azt, hogy el is kell fogadnia. Akárhányszor is mondták neki, hogy szeretik, nem tudta megérteni, hogy ennek bizonyítéka éppen az volt, hogy az anyja elhagyta, lehetőséget adva számára egy új életre. Semmi sem változtatott a tényen, hogy ő egy elveszett, sovány gyerek egy újabb idegen helyen. Újabb idegen emberek között. Egyedül.

Hubermannék az egyik kis blokkházban laktak, amelyben néhány szobán, egy konyhán és egy melléképületen osztoztak a szomszédaikkal. Lapos volt az épület teteje, és egy alacsony pince tartozott hozzá, amely nem volt megfelelő mélységű, mégis életet mentett évekkel később. 

Amikor megérkezett, és még rá napokkal, sőt hetekkel később is tiszta szorongás volt. Néhány hónap után kezdett ez a szorongás oldódni, majd elkezdte Mamának és Papának szólítani a nevelőszüleit. Liesel szívéhez közelebb állt a Papa, aki nagyon sokat törődött vele. Mellette volt, amikor rémálmok gyötörték éjszakákat átvirrasztva vele, amely éjszakáknak kialakult rendjévé vált a betűk világának bemutatása, és az olvasás gyakorlása, melyet egy egészen különleges könyv tartalmán gyakoroltak. Ez a könyv pedig nem más volt, mint A sírásó kézikönyve, mely könyv a Papát is őszintén meglepett. 

Hans ebben az időszakban ahhoz a csekélyke 10%-hoz tartozott, aki nem támogatta Adolf Hitler nézeteit és törekvéseit. Nem volt éppen művelt ember, és a politika sem érdekelte különösebben, de becsületesnek becsületes ember volt. Nem tudott volna belépni olyan pártba, amelyik így szembefordította egymással az embereket. Bízott abban, hogy ez a gyűlölködés nem tarthat sokáig, és tudatos döntés volt részéről, hogy nem követte Hitlert. Erre meg is volt tulajdonképpen az oka, amely egészen az I. világháborúig vezethető vissza, és egy zsidó emberig, akivel ott barátságot kötött, és végül, aki megmentette az ő életét. Liesel pedig egy halálra ítélt könyv életét mentette meg egy olyan délutánon, amikor a németek az egyik kedvelt tevékenységüket folytatták, mégpedig az égetést. A KÖNYVÉGETÉST! Ekkor szerezte meg a második sikersztoriját, egy piros betűs kék borítójú könyvet, amely A vállrándítás címet viselte. A könyvlopás vágyát a harag és a sötét gyűlölet táplálta, amely cselekedetét sohasem bánta meg, sőt felettébb büszke volt rá. Amikor kikapta a könyvet egy nagy halom füstölgő hamu alól, Liesel egy csupa sötétséggel bélelt kislány volt, akinek a bőrét szó szerint égette a ruhájában elbújtatott könyv. A Papával ez a kettőjük titka lett, oly sok minden más mellett. 

A következő két könyvét karácsonyra kapta a nevelőszüleitől, holott tudta, tönkrementek. Rendkívül hálás volt érte, hogy mindennek ellenére megajándékozták őt a Faust, a kutya és A világítótorony című művekkel. Mégis a harmadik nagy jelentőségű könyv, amely a birtokába került az a Mein Kampf volt. Ezt nem lopta. A könyv talán egy órával azután jelent meg a Himmel utca 33-ban, hogy Liesel visszasodródott az álomba az elmaradhatatlan rémálom után. Hitler munkája még igencsak nagy jelentőséggel fog bírni a kislány életében, igaz egészen másképp, mint azt sokan gondolnánk. Új, szebb és nemesebb gondolatok fogalmazódnak majd meg lapjain, melyek felejthetetlen emlékeket őriznek meg számára. 1941 februárjában, a tizenkettedik születésnapjára Liesel kapott még egy használt könyvet, és nagyon örült neki. Ennek a könyvnek A sáremberek volt a címe. 

Nem szabad azonban elfelejteni azt a tényt, hogy a saját tulajdonú könyvein túl számtalan más könyvvel is kapcsolatba tudott lépni, amely kapcsolatok kialakítására a polgármester felesége adott lehetőséget. Liesel rendszeresen járt hozzá a mosnivalók miatt. Ez a ki nem mondott egyezség a második, a tűztől lopott könyv kapcsán jött létre közöttük, azt követően, hogy látták egymást akkor, ott abban a pillanatban és az azt követőben, amikor Liesel vitte vissza a nevelőanyja által mosott és vasalt ruhákat. Ez a kapcsolat aztán a szolgáltatás felmondásakor amolyan „ablakon keresztül történő látogatásokra” változott. A polgármester felesége egy könyvet nyújtott oda neki mintegy ajándékképpen, mely gesztust Liesel másképpen, bántóbban értelmezett, így konokul nem fogadta el azt. Az asszony által felkínált ajándékkönyv is az övé lett végül, csak teljesen más úton került hozzá, mint ahogyan eredetileg kerülhetett volna. Mégis ez az útja a könyvnek sokkal izgalmasabb volt, mint egyébként lett volna. Első, nem hivatalos látogatása során pontosan tudta. hogy melyik könyvet szeretné megszerezni magának. A poros homályban lerázta magáról a nosztalgia érzését, és a könyv keresésére indult. A polcokon mindenféle színű és méretű művek sorakoztak, érezte az illatukat. Szinte még a szavak ízét is érezte a szájában, a nyelvén. A könyvet végül megtalálta, és magához vette. A füttyös az övé volt, és ez boldogsággal töltötte el. Rudy volt az a személy, aki a könyvtolvaj jelzővel illette, és ez nagyon tetszett neki. Korábban is lopott már könyveket, de 1941 októberének végén vált hivatalossá.

Második ilyen alkalomkor már kicsivel nyugodtabban mozgott a könyvtárszobában. A szobát körbejárva ekkor már olyan címet keresett, amely megragadja a képzeletét. Megfordult a fejében az is, hogy talán nem is egyet visz el, de nem akarta megzavarni azt, ami valamiféle rendszernek ígérkezett. Miközben a por és a lopás szagával bekúszott a szobába a felhőnyi sötétség, megpillantotta a könyvet. Piros volt, fekete betűkkel a gerincén. Der Traum Träger. Az álomcipelő. Amint hazaért, rögtön el is kezdte olvasni Maxnak, reményt gyújtva a szívében, hogy ez segítget rajta. Úgy adta át neki a történetet, mintha a szavak táplálhatnák őt. A következő könyvet egyedül, Rudy nélkül tulajdonította el a könyvtárszobából. Most már otthonosan érezte magát ahhoz, hogy ujjait végighúzza a polcokon, újrajátszva legelső látogatását. Természetesen sok cím csábította, de végül a Dal a sötétben mellett döntött, mely választásában a könyv színe is közrejátszhatott. Nem volt még zöld könyve. Elégedett volt a választásával, melyet az Amper folyó partján kezdett el olvasni. A következő művet nem ő választotta, más tette ezt meg neki. A könyv csalogatóan az üvegre hajolt, a Teljes Duden szótár és szinonimatár volt. Szinte nesztelenül történt meg az eset. Liesel felnyúlt, feltolta az ablakot addig, amíg a könyv meg nem billent, aztán szabad kezével elkapta azt. Hazafelé menet álltak csak meg a hídnál, hogy megvizsgálják a nehéz, fekete könyvet, melyből egy levél esett ki, amit Ilsa Hermann, a polgármester felesége neki címzett. Jó adag bűntudatot keltett benne ez a levél, de boldog is volt. Vajon lophat az ember boldogságot? Vagy ez is csak egy belső, pokoli emberi trükk!? A következő zsákmányát a legtávolabbi polcról emelte le, melyről csak úgy szállt a por. Die Letzte Menschliche Fremde – Az utolsó emberi idegen volt a címe.  Liesel ekkor összetalálkozott az asszonnyal, akivel úgy érezte kötelessége pár szót váltania, majd miután eleget tett saját maga által támasztott kötelességének, otthagyta a nőt. 

Majd később Liesel azért, hogy felvidítsa magát egy forró nyári napon a szokásos gyógyszeréért ment a Grande Strasse 8 szám alá, a polgármesterék házába, de tervei másképpen alakultak, hiszen fortyogott benne a világ. Mi jó van a szavakban? Nem akarta, hogy boldoggá tegyék. Nem akarta, hogy becsapják őt, hogy reményt keltsenek benne, hogy elhitessék vele, valami jó is kisülhet a háborúból, a forrongó világból, amely milliók életét vette el, amely családokat csonkított meg örök sebeket ejtve rajtuk. A benne lévő fájdalom csak nő és szétmarja odabenn. 

Eközben kitépett egy lapot a kezében lévő könyvből, amit kettétépett. Aztán egy egész fejezetnyivel tette ugyanezt, mindaddig, amíg nem maradt más a könyvből, csak a szavak foszlányai, szanaszét szórva a szobában. A szavaknak miért is kell létezniük? Úgy gondolta nélkülük mindez nem létezne, szavak nélkül a Führer semmi volna. Nem volnának rabok, nem lenne szükség a vigasztalásra, a szavak trükkjeire csakis azért, hogy jobban érezzék magukat az emberek. Mi jó van a szavakban, melyek egy egész világot égettek fel? Háborgó lelke mélyén azonban tudta, hogy ezzel most kárt okozott másnak, ezért egy levelet fogalmazott meg az asszonynak, amelyben leírja, hogy bár szereti ezt a helyet, mégis gyűlöli, mert tele van szavakkal, és bocsánatát kéri a tettéért. Utoljára még elbúcsúzott a szobától, körbejárva azt végighúzta a kezét a címeken. Három nappal később, Liesel legnagyobb meglepetésére az asszony bekopogtatott hozzájuk, ajándékot hozva neki, amely egy kis fekete könyv volt, vonalas lapokkal. Ha már nem olvas többet a kislány, írjon. Ilsa Hermann szavaival arra kérte őt, hogy ne büntesse magát, hiszen lesz büntetés és fájdalom is, de lesz öröm is, mégpedig az írás. 

Legkedvesebb könyvei mégis azok voltak számára, melyeket Max készített neki. Az első ilyen ajándék könyve A fölöttemállók volt, mely a Mein Kampf lapjaiból készült. Max miközben gondosan fehérre festette a könyv lapjait, melyek ugyan felhólyagosodtak és göröngyösek lettek a megszáradt festéktől, magában addig formálta a szavakat, amíg hiba nélkül el nem tudta ismételni őket. Addig is a Molching Express oldalain gyakorolt, addig javítgatva a kezdetleges rajzait, amíg elfogadhatónak nem ítélte azokat, majd egy kicsi, fekete ecsettel dolgozott. Amikor végzett, egy késsel kilyukasztotta a lapokat, és összekötötte őket egy madzaggal. A végeredmény egy tizenhárom oldalas kis könyv lett. A második címe A szórázó volt, amely egy kis gondolatgyűjtemény. Szeretettel és emlékezve olvasta a sok-sok történetet, melyet megörökített a férfi, miközben nézegette a rajzokat. Benne volt Rudy, a tizenhárom ajándék, és persze a számtalan éjszaka, melyet a pincében vagy a tűz mellett töltöttek. Sok gondolat, rajz és álom szólt Stuttgartról, Németországról és a Führerről, Max családjáról.

Saját könyvét a pincében írta, visszaemlékezései közben Liesel megesküdött, hogy soha többé nem fog pezsgőt inni, mert soha nem lenne olyan jó az íze, mint azon a júliusi délutánon, amikor a Papával itta. Ugyanez volt a helyzet a harmonikával is. Sokszor meg akarta kérni Hansot, hogy tanítsa meg játszani, de valami mindig megakadályozta benne. Talán ösztönösen megérezte, hogy soha nem tudna úgy játszani, mint a Papája. Miközben egyre több emléke került a könyvébe, úgy múltak el a boldog, gondtalan napok, mígnem Lieselt a pince és az írás mentette meg a bombázás okozta haláltól, mely egy szempillantás alatt rabolta el szerettei életét, feje tetejére állítva ezzel az övét, mérhetetlen fájdalmat hagyva szívében...

ÉRTÉKELÉSEM: