KönyVV!lág

Marina Fiorato - A muránói üvegfúvó

„Annyira vágysz valamire, olyan sokáig reménykedsz, míg már elfogy a remény, és a beletörődés lép a helyébe. Lassan el is felejted, mire vágytál. És akkor, mikor mégis megkapod, amiről már lemondtál, egyszerre érzel határtalan boldogságot és kínzó félelmet.”

                                                                           

KIADÓ: I.P.C.

MEGJELENÉS ÉVE: 2010

OLDALSZÁM: 342 oldal

MŰFAJ/TÉMA: történelmi-romantikus

ISBN: 978-963-635-381-0

FÜLSZÖVEG:

„Marina ​ Fiorato regényében lebilincselően keveredik a történelem, a misztérium, a művészet, a zene, a romantika és a politika. A napjainkban és a XVII. századi Velencében játszódó történet két szálon fut.

VELENCE, 1681…

A köztársaság éltető ereje az üvegfúvás, és a velencei tükrök az aranynál is értékesebbek. A vérengző Tízek tanácsa féltékenyen őrzi titokzatos módszerüket, s ezáltal a muránói üvegfúvókat is, akik gyakorlatilag bebörtönözve élnek a lagúnák egy szigetén. Ám a legtehetségesebb üvegművész, Corradino Manin eladja a titkot és ezáltal a lelkét is a Napkirálynak, a francia XIV. Lajosnak, hogy új jövőt teremtsen leányának. Ennek az egyedülálló tükörkészítési technikának a megszerzésével sikerült megépíttetnie a Napkirálynak pazar Versailles-i kastélyában a Tükörgalériát.

NAPJAINKBAN…

Évszázadokkal később leszármazottja, Nora Manin boldogtalan londoni élete elől menekül Velencébe – elhatározta, hogy ősei városában folytatja életét és a családi mesterséget. A szenvedélyes és tehetséges ifjú hölgy azonban nem is sejti, hogy ismert neve hamarosan mekkora veszélybe sodorja. Lázasan kutat páratlan tehetségű üvegfúvó őse életének rejtelmei után, s közben bízik abban, hogy új életre és talán szerelemre is talál Velencében, ám előbb meg kell küzdenie a múlt démonaival.

Miközben élete egyre jobban kiteljesedik és számtalan rég eltemetett titokra derít fényt, rájön, hogy a múlt talán soha nem lesz olyan áttetsző, mint a kifújt üveg…

Corradino és Nora Manin sorsa az időn átívelve összekapcsolódik, és mikor szörnyű titkok kerülnek napvilágra, a lány megérti, hogy csak akkor lelhet békére, ha tisztára mossa őse nevét.

A valós személyeket bemutató reneszánsz korszakban és napjainkban párhuzamosan játszódó izgalmas történet a világ egyik legszebb városába repíti az olvasót, aki úgy érzi, a két főhős társaságában maga is bejárja Velence gyönyörű tereit és utcáit.

KITEKINTŐ:

   A velencei üveggyártást a Lagunák északi részén elhelyezkedő Torcello szigetén a VI. század végén vagy a VII. század elején a bencés szerzetesek honosították meg. Az első szervezett velencei üvegkészítő műhelyek az 1200-as évek végén jelentek meg, és a század végére Velence lett Európa vezető üveggyártója.

   Muránó 1291 óta a velencei üveggyártás központja, különösen a XVI. században élte virágkorát. Másfél kilométerre északkeletre terül el Velencétől, öt szigetre épült, és körülbelül a közepén vágja ketté a saját „Canal Grandéja”. A csatorna két partját híd köti össze, a Ponte Vivarini, amelyet az innen származó XV. századi művészcsaládról neveztek el.  Közigazgatásilag Velencéhez tartozik a sziget.

 Muránó már a római korban lakott település volt. Később lakói halászatból és sótermelésből éltek. A sziget kereskedelmi központ is volt. A XI. században hanyatlásnak indult, mert sok lakója elköltözött. A XIII. századtól saját Nagytanácsa volt, de a hatalmat valójában a Velencéből kiküldött kormányzó gyakorolta. A lagúna többi szigetétől eltérően Muránó saját pénzt veretett.

  Az üvegművesek első úgynevezett munkaköri leírása a híres Capitulare de Fiolaris 1271-ben kelt. A szabályozás a kemencék tulajdonosaitól kezdve a tanoncokig mindenkire kiterjedt, akinek csak valami köze is volt az üvegiparhoz, és így az üvegfúvók céhéhez tartozott. A szabálykönyvet rendszeresen aktualizálták, az utolsó változata 1776-ban készült.

      A sziget igazi fellendülése 1291-ben kezdődött, amikor Velencéből tűzveszélyességük miatt kitiltották az üvegfúvó műhelyeket, és azok a szigetre költöztek. Már nem egyszer előfordult, hogy a kemencék lángjai majdnem elemésztették a várost, ezért úgy gondolták, hogy bölcs döntés áthelyezni a mesterség központját a szigetre, annál is inkább, mert néhány évvel azelőtt szörnyű példát láttak: Londont elpusztította a tűzvész. A pusztítást követően azonban fellendült a muránói üveggyártás is, hiszen az angol király, Károly, elhatározta, hogy újjáteremti Londont, az újjáépült város épületeinek pedig szemkápráztatónak kell lenniük, melynek megvalósításában a velencei üvegfúvó mestereknek is központi szerep jutott, rengeteg megrendelésük volt. A XIV. században kezdődött el az üvegtermékek exportja, a sziget eleinte tükreinek és üveggyöngyeinek köszönhetően vált világhírűvé, később pedig a csillárok váltak a sziget leghíresebb termékeivé.

Köztudott tény volt azonban, hogy nem csak a biztonság miatt kellett átköltözniük az üvegfúvóknak a szigetre. A velencei üveg Konstantinápoly eleste óta a legjobb a világon, hiszen azt követően Itáliában megismerték az üvegfúvás keleti technikáját. A velencei mesterek aztán továbbfejlesztették azt, amelyet a maestrók megismertettek inasaikkal, és ezek a titkok nem sokkal később monopolhelyzetbe juttatták a Köztársaságot. És a Nagytanács nem akart erről lemondani. Muránó szigete nem csak otthonává és munkahelyévé vált a mestereknek, egyben a börtönük is lett, hiszen elzárva a világtól titkaik biztonságban voltak. Csak engedéllyel hagyhatták el a szigetet a mesterek, azonban utazásaik során is szemmel tartották őket. Ha megpróbáltak megszökni, életükkel feleltek érte. A szökés sikerességét pedig családjaikon torolták meg, így kényszerítve őket a visszatérésre.

  Amikor a köztársaság elbukott, sorra jelentek meg az újabb műhelyek, összesen mintegy háromszáz működhetett a városban. Miután Velence elveszítette a monopolhelyzetét, és más népek is kitanulták az üvegfúvás mesterségét, Muránó elveszítette addigi jelentőségét. 1805-ben végül szétoszlatták az üvegfúvók céhét, a műhelyeket pedig bezárták, a mesterek így Európa-szerte szétszóródtak.

1376-ban az üvegfúvók tehetségének elismeréseként hoztak egy határozatot, melynek értelmében egy üvegfúvó lánya nőül mehetett egy nemes fiához. Ám a fordítottját már nem engedélyezték, így egy nemes lánya nem mehetett nőül egy egyszerű üvegfúvóhoz.

   Az üveggyártás a XVIII. századtól kezdve hanyatlásnak indult, de még ma is ez jelenti a sziget legfontosabb iparágát. A Köztársaság és az üvegipar végét az 1797-es francia megszállás jelentette. Franciaország 1814-ben átadta Velencét a Habsburg Birodalomnak, amely inkább a birodalomhoz tartozó cseh üvegipart kívánta erősíteni, ezért Muránóban súlyos adókat vetettek ki a létfontosságú nyersanyagok importjára. 1800-ban még huszonnégy üveggyár működött a szigeten, húsz év múlva már csak tizenhárom, és azok közül is csak ötben készítettek fúvott üvegeket.

      Az 1850-es években kezdődött meg aztán a muránói üvegipar újabb felvirágzása. Az 1860 és 1960 közötti száz évben a muránói cégek a dekoratív üveg dísztárgyak készítésével tettek szert ismételten a világhírnévre. Muránó továbbra is exportálja a hagyományos termékeit, a tükröket és az egyéb üvegárukat, azonban a turistaforgalom növekedésével megnőtt a kereslet az emléktárgyak iránt is.

A TÖRTÉNETRŐL:

   A történet során párhuzamosan ismerhetjük meg a múlt és jelen eseményeit, melyeknek szálai a mű végén szorosan egymásba fonódva adnak keretet a könyvnek. A jelen főszereplője Leonora Manin, aki híres üvegfúvó őse után kutatva ismeri meg a múlt rejtélyeit, melynek során Corradino Manin életútját ismerhetjük meg.

NORA

    A kis Nora nők között nőtt fel. Anyja és nagyanyja, s az Elinor feminista beszélgető csoportjaiba járó nők voltak a családtagjai. Úgy nevelték őt, hogy mindenről határozott véleményt alakítson ki és kreatív legyen. Állandóan azt duruzsolták a fülébe, hogy a férfiak veszélyesek és gonoszak. Később az édesanyja Islingtonba, egy lányiskolába küldte, ahol hamar kiderült, hogy van tehetsége a művészetekhez. Elinor bátorította, hogy foglalkozzon szobrászattal, hiszen az volt az álma, hogy a lánya egyszer Michelangelo nyomdokaiba lép. Ám nem számolt a sorssal és a lány őseinek hívó szavával. Nóra, míg a wimbledoni művészeti iskolában szobrászatot tanult, megismerkedett egy tanárnővel, akinek saját üvegműhelye volt Snowdoniában. Gaenor Davis üvegtárgyakat készített, amelyeket aztán Londonban árult. Ő bíztatta a lányt, mert látta, hogy tehetséges az üvegfúvásban. Norát lenyűgözte. ahogyan az üveg változtatta a színét és formáját. Ez a különleges anyag egyszerre volt folyékony és szilárd, hangulatai voltak, engedte, hogy az ember kedve szerint alakítgassa, míg végül megszilárdulva elnyerte a végső formáját, mindaddig, míg a hő újból meg nem olvasztotta. Évekkel később beiratkozott a Central St. Martin Egyetem kerámia – és üvegművészet szakának mesterképzésére. Elinor látva lánya tehetségét, újra érezni kezdte azt a megmagyarázhatatlan folytonosságot, amelyet egykor Velencében fedezett fel, hiszen nem véletlenül vonzódott a lány az üvegfúváshoz. Odaadta Norának az üvegszívet, amelyet Brunótól kapott, és elmesélte, amit az édesapjáról és annak családjáról, köztük a híres Corradino Maninról tudott, azonban ekkor még nem érdekelte őt a múltja, csupán a szerelem mindent felemésztő tüzében égett, boldogan, amely mégsem végződött holtomiglan-holtodiglan. Házasságának boldogtalansága emelte előtérbe végül ősének alkotását, az üvegszívet, melybe egy kék selyemszalagot fűzve, nyakában, talizmánként hordta. Az elmúlt borzalmas hónapok alatt ez az üvegszív lett az ő rózsafüzére, ebbe vetette minden hitét, hogy talán egyszer még megtalálja a boldogságát. Úti céljaként Velencét jelölte meg, hiszen bízott benne, hogy ott minden rendbe jön majd. Azért akart oda utazni és ott élni, hogy üvegfúvóként, örökségét ápolva és jövőbeli utódainak továbbadja, dolgozhasson.

  Velencébe tartó hajóútján látott ősi épületek és a távoli harangszó úgy hallatszott számára, mintha kifejezetten őt hívnák. Muránó, az üveg hazája, ahol ősei dolgoztak. Nora kellemesen megborzongott, amikor elhaladtak a sziget mellett, ahol egymást érték az üveggyárak. Már évszázadok óta itt állnak ezek a fornacék, és a bennük dolgozó mesterek ugyanolyan üvegcsodákat alkotnak, mint őseik. Elhatározta, hogy mindenképpen visszatér ide, és megpróbál elhelyezkedni valamelyik műhelyben. Habár terve őrültnek tűnhetett volna, Nora magabiztosságot érzett, végzetének érezte a szigetet. Leonora az utazástól az önmaga iránti szeretetet és az ebből fakadó pozitív eseményeket várta. Egykori énje gyönyörűnek tartotta magát, amely kisugárzásán is meglátszott. Most, az elmúlt idők kudarcaitól viszont már csak fekete-fehérnek, és nem pompás színekben játszó tüneménynek érzi magát, felemésztette őt a bánat és a veszteség.

   Leonora álmának megvalósítása nem ígérkezett felhőtlennek, habár annak tűnhetett volna. Állást kapva a fellegekben járt, mely hírhez kapcsolódóan kampányt is indítottak, aminek két alappillére volt: ő, mint a sziget egyetlen női üvegfúvója, és őse, Corradino, az üvegfúvás Mozartja. A terv nem titkolt célja a modern tárgyak eladásával, az üzlet fellendítése volt, hiszen Leonora a kortárs, avantgárd művészetet képviselve nem tagadja meg ősét, aki inspirálta őt. Azonban az irigység, mint emberi tulajdonság kikezdte eme nemes célt, és rámutatott Corradino kicsit sem makulátlan múltjára is. Leonora boldogságát megtalálva nem hagyta, hogy ez a kép befeketítse felmenőjét, akinek végül sikerült kivívnia az őt megillető tiszteletet.

CORRADINO

   A Maninok hatalmas, gazdag család voltak. Jelentős vagyonuk a fekete-tengeri kereskedelmi érdekeltségeikből származott, a XVII. század közepére pedig komoly politikai befolyásra is szert tettek. A család feje, Corradino Manin két, nála fiatalabb ikertestvérével, feleségével, Maria Bovoloval és fiukkal, Corradinoval egy nagy palazzóban élt a Campo Maninon. Békéjük csak addig tartott, amíg egy irigységből fakadó árulás következtében üldözni nem kezdték őket. A kisfiú élete pedig mindezek tükrében nem úgy alakult, ahogyan egy boldog, befolyásos család mindennapjai normális esetben telnek. A család menekülni kényszerült. Később a Tanács természetesen megtalálta őt, ám öt évébe telt, és addigra a fornace vezetője, Giacomo el tudta érni náluk, hogy a Tanács kímélje meg a pártfogoltja életét, így védte meg a fiú életét a Tízek előtt, amelyben közrejátszott a gyermek kiemelkedő tehetsége is. A Manin család ekkor már nem jelentett fenyegetést, Corradino pedig akárcsak a többi maestro, a sziget fogságában fogja leélni az életét. Azt azonban nem tudták, hogy Lodovico Manin lesz Velence utolsó dózséja, aki aláírja majd a Köztársaság halálos ítéletét, amelynek értelmében a várost átengedi Ausztriának. Ha ezt sejthették volna előre, biztosan nem hagyják őt életben. Ám a sors úgy hozta, hogy tovább élhetett és alkothatott. Felfedezéseit egy jegyzetfüzetben őrizte, amelyre nagyon vigyázott, mindig magánál tartotta, annak ellenére is, hogy tudta, társai akkor sem tudnák megfejteni a benne található rejtélyes jeleket, ha valamiképpen hozzájuk kerülne. Azt is tudta, hogy a maestrók kinevetik a háta mögött, és azzal viccelődnek, hogy még akkor sem válik meg a jegyzetfüzetétől, amikor egy asszony kedvére tesz. Valóban nem mindennapi ember volt ő. Más volt, mint a többiek. Társai csak mesterek voltak, ő azonban született géniusz. Tehetségének bizonyítékait Velence összes palazzójában, templomában és nagyobb éttermében is meg lehetett találni. Ő tehetségét zengte minden olyan tükör, amely olyan sima volt, mint nyáron a lagúna vizének felszíne, sőt minden üvegbuborék és bonbon, melyeket karneváli ajándéknak készített. Minden, amit alkotott úgy ragyogott akár egy értékes drágakő. Mégis a mestersége csak a második dolog volt az életében, amely örömet okozott neki. Mindent felülírt benne a gyermeke iránti szeretete, amely mégsem lehetett felhőtlen, hiszen a családjuk egységesítése nem valósulhatott meg egy 1376-ban hozott határozat alapján. Ezek az események erősen befolyásolták Corradinót, aki a lehetetlennel is megpróbálkozott. Gyermeke létezéséről nem tudtak nagyon sokáig, amíg ő maga fel nem fedte. Azonban a Tízek Tanácsa tiszteletben tartotta az árvaházat, ahol a kislány élt.

Az idők során tehetségét többen is maguknak akarták, így a franciák is, akik ragaszkodtak hozzá, hogy náluk alkosson, cserébe ők megadják nekik azt az életet, amelyet megérdemel. Ennek fejében mindössze csak Párizsba kellett volna utaznia, ahol letelepedve ünnepelt és megbecsült művészként élhetett volna, és nem rabszolgaként, mint Velencében. Ígéreteik szerint, ha él a felajánlott lehetőséggel nem csak gazdaggá teszik, hanem rangot is adnak neki. Emellé családjuk egységesítését is felajánlották. Corradino letaglózottan ült az ajánlattól. Döntések sorozata várt rá, melyek meghozatala olyan lehetőségeket adott számára, melyre földi élete során nem számított már. Vajon élt a lehetőséggel? A halála körüli rejtélyek titokzatossá teszik életének e szakaszát, azonban a múltban kutatva az egyes dokumentumokból kiolvashatók bizonyos tények. Állítólag végül a tükrökben lévő higany végzett vele, ahogy sok más üvegfúvóval is. Halálát követően lányára rátalált egy távoli rokon, aki családfáját kutatta. A fiatalok egymásba szerettek, majd össze is házasodtak. A Maninok újra hatalmasokká váltak Velencében. Az ő leszármazottjuk volt Lodovico Manin, Velence utolsó dózséja.

Elvarázsolóan csodálatos mű a történelmi-romantikus könyvek körében, mely által nem csak a jelen, de a múlt Velencéjét és Muránóját is megismerhetjük a maga szépségében, és csúfságában, mely az álarc alatt mélyen rejtőzik. Érdekes volt az üvegfúvás művészetébe és rejtelmeibe is betekinteni, megismerni egy számomra eddig ismeretlen mesterség történetét. Festői leírásai által varázslatos hangulatot teremtett az író. Olvasmányos a stílusa és lebilincselő a történetvezetése. Emellett kiemelendő, hogy varázslatos a borítója is, mely magával ragadja az olvasót, olvasásra csalogatva őt. 

ÉRTÉKELÉSEM: