Anne Frank naplója
1942. június 12 – 1944. augusztus 1.
"Hát igen, én nem
akarok csak úgy élni bele a világba, mint a legtöbb ember. Én szeretnék
hasznára vagy örömére lenni a körülöttem élő embereknek, akik mit sem tudnak
rólam, szeretném, ha halálommal nem halnék meg egészen!"
KIADÓ:
Park Könyvkiadó
MEGJELENÉS ÉVE: Nyolcadik
kiadás, cop. 2013 (Eredeti megjelenés: 1947)
OLDALSZÁM: 308 oldal
MŰFAJ/TÉMA: Történelmi dokumentum a II. világháború idejéből, emlékirat napló formájában
ISBN:
978-963-530-999-3
FÜLSZÖVEG:
ANNE FRANK 1942. június 12-e és 1944.
augusztus 1-je között vezetett naplót: kezdetben csak magának írogatott,
később, amikor megérett benne az elhatározás, hogy híres írónő lesz, elővette
régi írásait, és módszeresen átírta, javítgatta őket. Az volt a terve, hogy
naplója alapján könyvet ír a háborúról, és hű képet fest benne a német
megszállás éveiről Hollandiában. Korai halála – nem sokkal tizenhatodik
születésnapja előtt vesztette életét a bergen-belseni koncentrációs táborban –
megakadályozta terve megvalósításában.
Naplóját a Frank családot bújtató
Miep Gies találta meg és helyezte biztonságba azután, hogy a családot 1944.
augusztus 8-án egy feljelentést követően elhurcolták, majd a háború után
olvasatlanul átadta Anne édesapjának, Otto Franknak. A könyv 1947-ben jelent
meg először, Otto Frank gondozásában, s azóta világszerte milliók olvasták. A
csorbítatlan szövegű, teljes kiadás csak a kilencvenes évek elején látott
napvilágot holland nyelven, Magyarországon először Bernáth István méltó fordításában
jelent meg.
Anne Frank naplója örök érvényű
olvasmány, egyaránt szól az övéihez hasonló gondokkal küszködő fiatalokhoz, az
idősebbekhez, akik szeretnék jobban megérteni őket, és szól mindazokhoz, akik
tudni akarják, mi történt a Prinsengracht 263. hátsó traktusában bujkáló
családokkal a hitleri megszállás alatt álló Amszterdamban.
„Élünk ugyan, de nem tudjuk, miért, mindnyájan azért élünk, hogy boldogok legyünk, mindnyájan
különféleképpen élünk, és mégis egyformán.”
Anneliese Marie „Anne” Frank
zsidó származású német lány volt, aki 1929. június 12-én született
Frankfurtban, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel
Amszterdamba emigrált. Egyike volt annak a több mint egymillió zsidó
gyermeknek, akik a holokausztban vesztették életüket.
Anne naplószerű leveleit eleinte csak saját magának írta, de 1944 tavaszán a londoni Oranje Rádióban – amely az angliai száműzetésben lévő holland kormány és királyi ház rádiója volt – meghallgatta a holland kormány oktatási miniszterének, Bolkensteinnek az egyik beszédét, amelyben a miniszter arról beszélt, hogy a háború után össze kell majd gyűjteni és nyilvánosságra kell hozni a német megszállást elszenvedő holland nép mindennemű tanúságtételét, melyek között felsorolta a naplókat is. Ennek a beszédnek a hatására jutott Anne arra az elhatározására, hogy a háborút követően, a naplóját véve alapul, könyvet jelentet majd meg. Eme célnak a megvalósítására, elkezdte átírni és átdolgozni az addigi naplóját. Helyenként belejavított, egyes részeket kihagyott, más részeket betoldott. Eredeti naplóját is megőrizte.
Anne naplója által megismerhettük az ő lelkivilágát, kétségeit, vágyait, álmait, érdeklődéseit, vívódásait, a Hátsó traktus mindennapjait, félelmeit, szorongásait, veszekedéseit.
A
nyolc bujkáló:
§ Otto Frank
§ Edith Frank
§ Margot Frank
§ Anne Frank
§ Hermann van Daan
§ Petronella van Daan
§ Peter van Daan, a valóságban a Pels család
§ Albert Dussel – Fritz Pfeffer
"A világ nélkülem is forog tovább, nem szállhatok szembe a történelemmel. Majd meglátjuk, mi történik,
én meg addig is tanulok tovább, és remélem, minden jóra fordul."
"Folyton azon jár az eszem, nem lett
volna-e jobb mindnyájunknak, ha nem rejtőztünk volna el, mert akkor már rég
halottak volnánk, és nem kellene ezt a nyomorúságot végigcsinálni, vagy
leginkább azért, mert megkímélnénk a körülöttünk élőket. De hát ettől is
visszaborzadunk valahányan, hiszen élni szeretnénk, még nem feledtük el az élő
természet hangját, még reménykedünk minden jóban.
Csak történjék már valami, inkább lőjenek, ha muszáj, semmi nem őröl fel minket annyira, mint ez a bizonytalanság, legyen már egyszer vége, akármily kínos is, de akkor legalább tudni fogjuk, győztünk-e végül is, vagy el kell pusztulnunk."
„Képtelen vagyok elhinni, hogy a háború csupán a nagy emberek, az uralkodó körök és a kapitalisták
műve. Nem, nem, a kisember ugyanolyan szívesen háborúzik, ha nem így volna, a népek már régen
fellázadtak volna ellene! Az emberben benne lappang a pusztítás, a gyilkolás, az öldöklés és a
tombolás ösztöne, és amíg az emberiség, minden egyes embert ideértve, gyökeresen meg nem változik,
addig háborúk fognak dúlni, és mindent, amit építettek, termesztettek és tenyésztettek, tönkretesznek és
elpusztítanak, hogy aztán elölről kezdjék!”
1944. augusztus 4-én
fogta el a nyolc bujkálót és a két segítőjüket - Victor Kuglert és Johannes
Kleimant - a német megszállók különleges rendőri egysége. Bizonyossággal
állítható, hogy a rejtőzködő embereket feljelentették
Letartóztatásukat
követően Kuglert és Kleimant még aznap vizsgálati fogházba szállították, majd
innen egy hónap múlva átvitték őket az amszterdami börtönbe. 1944
szeptemberében aztán továbbszállították őket az amersfoorti rendőrségi
ideiglenes táborba, ahonnan Kleimant ugyanebben a hónapban az egészségügyi
állapotára tekintettel, szabadon engedték. Kuglernek 1945 márciusában sikerült
megszöknie.
A rejtőzőket elfogásukat
követően négy napig az amszterdami gyűjtőfogházban tartották őrizetben, innen
szállították át őket Westerborkba, a holland zsidók gyűjtőtáborába. Ugyancsak
1944 szeptemberében az utolsó keletre irányított koncentrációs transzporttal
érkeztek meg Auschwitzba.
1944 októberében Margot-t
és Annét egy evakuációs szállítmánnyal a Lüneburger Heidén lévő bergen-belseni
koncentrációs táborba deportálták. Ebben a táborban katasztrofális egészségügyi
állapotok miatt 1944-1945 telén tífuszjárvány tört ki, amelyben Anne és Margot
is egymást követve néhány nappal, 1945 február végén vagy március elején
elhunytak. A két lány holtteste valószínűleg a bergen-belseni tömegsírok
egyikében nyugszik. Ezt a koncentrációs tábort 1945. április 12-én
szabadították fel az angol csapatok, tehát röviddel a földi szabadságuk
megérkezése előtt hunytak el. Édesanyjuk, Edith 1945. január 6-án halt meg az
auschwitz-birkenaui női táborban az éhségtől és az általános kimerültségtől.
A családból és a rejtőzködők közül egyedül Otto Frank élte túl a koncentrációs táborokat, aki a felszabadítást követően egy hajó fedélzetén utazott Odesszából Marseille-be. 1945. június 3-án tért vissza Amszterdamba, ahonnan 1953-ban Bázelbe települt át, ahol a húga és annak családja, valamint az öccse élt. Életét az 1980. augusztus 19-én bekövetkezett haláláig lánya naplójának és a benne foglalt üzenet közkinccsé tételének szentelte.
Megrendítően szomorú, és megrázó olvasmány volt. Egy rendkívül értékes történelmi emlék, amely hiteles
képet nyújt a második világháborút és a zsidóság üldöztetését megélő emberek
pillanatairól. Hihetetlenül kegyetlen mindaz, ami megtörténhetett ekkor.
Annénak mindössze azért kellett meghalnia, mert zsidó volt, és ez számomra
felfoghatatlan. Anne egy tipikus tinédzser volt, aki úgy érezte senki sem érti
meg, aki haragudott a világra, és, aki önmaga szerint önmagát nevelte, miközben
ő mégis egy igazán szerethető lány volt, aki élni szeretett volna. A képzeletbeli
barátnőjének, Kittynek címzett leveleiből megismerhetjük, mennyire
ellentmondásos volt a kapcsolata a családjával, mennyire magányosnak volt ezekben
az években és azt is, hogy igen komoly önreflexióval és korához képest érett
önismerettel rendelkezett, ami az idő előrehaladtával egyre inkább
megmutatkozott. A naplójában megírt sorok mindegyike a történelem egy
darabkája, egy emlék róla, arról a 13-14 éves lányról, akinek tervei voltak a
jövőben, aki híres író szeretett volna lenni, de, akinek mindez nem adatott meg
az életében. Sorai ezentúl a felnőtté válásának, identitáskeresésének, érzelmi
szárnybontogatásának krónikája. Megrendülten tettem le a könyvet, miközben újra
és újra elgondolkodom azon, hogy történhetett meg ilyen szörnyűség az emberiség
történelmében? Úgy gondolom mindenki számára kihagyhatatlan és kötelező
olvasmány lenne ez a könyv, amely egy olyan sötét és könyörtelen időszakot
mutat be, melyben ember okozott embernek szánt szándékkal fájdalmat, megmutatva
lelkének kegyetlenségét, azt, hogy minek nem szabadna megtörténnie a jövőben.
„Nem
az istenfélelem a legfontosabb, hanem a saját becsületünk és lelkiismeretünk
tisztasága. Milyen kedves és jó volna minden ember, ha esténként elalvás előtt
sorra venné az eltelt nap eseményeit, és elgondolkodna rajta, mi jót és mi
rosszat cselekedett. Ekkor önkéntelenül is azzal kezdene minden napot, hogy
jobbítson a viselkedésén, és könnyen lehet, hogy bizonyos idő után már sikerrel
is jár. Ezt az eljárást mindenki gyakorolhatja, semmibe nem kerül, és mégis
nagyon hasznos. Aki nem ismeri, tanulja meg és tapasztalja ki: „A tiszta
lelkiismeret erőd ad!””
ÉRTÉKELÉSEM:
